Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. … S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.” „Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.”...

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás,és az önfeláldozás között...És megtanulod,hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel,és a társaság a biztonsággal...És kezded megérteni,hogy a csók nem pecsét,és a bók nem esküszó...És hozzászoksz,hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget:a felnőtt méltóságával,nem pedig a gyermek kétségbeesésével...És belejössz,hogy minden tervedet a mára alapozd,mert a holnap talaja túl ingatag ehhez...Egy idő után kitapasztalod,hogy még a napsugár is éget,ha túl sokáig ér...Műveld hát saját kertecskédet,magad ékesítsd fel lelkedet,ne mástól várd,hogy virágot hozzon neked...És megtanulod,hogy valóban sokat kibírsz...hogy valóban erős vagy...és valóban értékes....